Azt hiszem, a kedvenc jelenetem az volt, amikor egy nem túl értelmes lány meséli a barátnőjének, hogy mit SMS-ezik az újdonsült pasijával. Volt ott mindenféle értelmezés, onnantól kezdve, hogy mit szimbolizál a három pont, egész odáig, hogy hanyag vagy vagány dolog-e lehagyni az ékezetet. És amikor már mindent kihoztak a lehetőségből, később megismertük a másik oldalt is: felbukkant az SMS-ező fiú és a haverja is, és ők is kitárgyalták az üzenetsort az ő szemszögükből is.
Ezzel most lehet, hogy spoilereztem egy sort, de ez semmit sem fog levonni az élvezetből, ha valaki ezek után megnézi. A lényeg ugyanis az, hogy folyamatosan zuhognak ránk a poénok a jól felépített jelenet-sorozatban, ahol vannak visszaköszönő vagy később összekapcsolódó elemek. (Érdekesnek találtam egyébként, hogy itt is fetrengve röhög a közönség a káromkodáson is. Oké, hogy Fábrynál megszoktuk, hogy nincs poén, azon kell (lehet) röhögni, amikor azt mondja: bazdmeg. De a.) ebbe miért kellett? b.) miért röhögtek rajta? Ez csak pár helyen fordult elő egyébként, szóval nem volt vészes.)
Az egész társulatnak nagyon jól feküdt a nevettetős műfaj, valószínűleg azért is, mert - mint egy, a rendezővel, Máté Gáborral készült interjúból kiderült - nagyrészt a színészek írták a jeleneteket. Nagyon remélem, hogy lesznek még ilyen kezdeményezések (már volt egy hasonló az egri színházban), ugyanis maga az ötlet is jó, és a kivitelezés/végeredmény is fergeteges lett.
A két nagy nevettető kedvenc, Hüse Csaba és Kaszás Gergely viszonylag kevés szerephez jutottak, valószínűleg azért, hogy az új tehetségek is csilloghassanak. Ha ki kéne emelni valakit, az nehéz lenne, talán Ötvös András volt a legsokoldalúbb nevettető.
Mit mondhatnék így a végére? Ajánlom mindenkinek, aki megteheti, hogy látogasson el Egerbe és nézze meg!
